- az Immortal és Demonaz dalszövegeinek magyar fordítása -
1. The Storm I Ride / A vihar, mit hajtok
2. Warriors / Vitézek
3. Between Two Worlds / Két világ között
4. Battalions / Seregek
5. Mountains / Bércek
6. Days of North Winds / Északi szelek napjai
7. Far Beyond the Quiet / Messze a csöndesen túl
8. Cursed We Are / Átok ül rajtunk
9. Bridges of Fire / Tűzhidak
10. Shadowed Realms (Intro) / Árnyas birodalmak (Bevezető)
11. Shadowed Realms / Árnyas birodalmak
A vissza nem térés viharát hajtom
Lelkem hűs, elmém ég
Sorsom hajtom, összes gyűlöletemmel
Ez a felfedezőutam, a vallomásom
Egy megfordíthatatlan vihart hajtok
Szellemem sötét, ez az átkom
Sebesen utazom, nem tart soká
Sorsom megpecsételődött s nincs tanulság
A vihar, mit hajtok, újra meg újra
Egy lélek a jégen
A vihar, mit hajtok a végsőkig
A vihar, mit hajtok
Háborút hajtok, egyes egyedül
Eltökélten, senkinek meg nem hajlok
Magam végzete vagyok, kifújom förtelmem
Belé a lelkedbe, a hidegben állsz
A vihar, mit hajtok, újra meg újra
Egy lélek a jégen
A vihar, mit hajtok a végsőkig
A vihar, mit hajtok
Nagy nap ez a tűzre
Nagy nap ez a dühre
Egy vitéznek vágya
Hogy levágtasson a hegyháton
Vakító napok a sivatagban
Vakító Nap a szememben
Hatalmas városok előttünk
Vágtázzatok, magasba emelt fővel
Éhes hordák ügettek a homokban
Egyenest a nyílt tűzbe
Vad vidékeken nyargalok át
A győzelemért, a vágyakért
Acéltekintet, lándzsahullámok
Eme éhség szüntelen
Átjárja a végestelen világot
Hol nagyszerű vitézek nyugszanak
Hol nagyszerű vitézek nyugszanak
A hegyvidékekből
Ébredez a nap
Ragyogó vértek s mének
Indulnak a csatamezők felé
Nagy nap ez a tűzre
Nagy nap ez a dühre
Az ember maga sorsa ura
Végét járja a világ
Hol nagyszerű vitézek nyugszanak
Tiszta látómezők, a mélyeken át vágtázom
Elmémben gondolataim bújtatom
Viselnem kell létem
S égnem kell, hogy éljek
A látomások, mik reám törtek
Képzeletemtől nem különbek
Két világ közt létezem
Kutatván a nemlétem, a nemlétem
A múlt birodalmain túlra lovagolok
Megpillantom, ami nem tart ki
A vakító napvilágból
A teljes homályig
Az aranytélből szellő kél
Képzeteimtől nem különbek
A sötétség s a világosság felsejlik távol
Kutatván a nemlétem, a nemlétem
Túl soká időztem az árnyékban
Túl soká szunnyadtam a sötétben
Túl soká hajszoltam a vágyakat
Engedj ébrednem
Lélekben sziklahidegen
Vissza sehová sem térhetek
Két világ között
Két világ között
Tiszta látómezők, a mélyeken át vágtázom
Elmémben gondolataim bújtatom
Viselnem kell létem
S égnem kell, hogy éljek
A látomások, mik reám törtek
Képzeteimtől nem különbek
Két világ közt létezem
Kutatván a nemlétem
Kutatván a nemlétem
A tűzkapukon átvonulva
Új csaták közelegnek
Levegőt a háború szeleiből véve
Győzedelmes óhaj, mélyen benn
Zsarnokok dühe e világon
Trónra emeli a hatalmat
Seregek a harcmezőkön
A káoszhoz tartozunk
Névtelen városok maradtak el
A lángok égig értek
Féljetek minket, kiknek ideje eljött
Várva kétségben, kétségben
A harag a feketés pengéit forgatja
Az égből tűzeső hull
Ma éjjel a sötétség menetel
Büszkén küzdünk
A haló Nappal ügetünk
A dicső korszakba
Az arany múltat fürkésszük
Mélyen haragvón
Bűvös pillanatok, bűvös idők
Büszke léptekre született barbárok
Ragyogón hadba vágtatnak
Seregek oldalunkon, oldalunkon
A düh a feketés pengéit forgatja
Az égből tűzeső hull
Ma éjjel a sötétség menetel
Büszkén küzdünk
Regék szóllanak azokról, kik elestek
Fergeteges győzelmekről, harcokról
Róluk, kik átszelték a rónákat
Hogy leigázzák a hatalom trónusait
Mondák szóllanak, hogy hírét vigyék
Csábítón egy másik kornak
A győzelmeknek szentelten
Önmagukért viaskodtak
Seregek
Seregek
Végig a nemes lankákon
Köd kúszik az ormok alá
Kanyargó ösvény, meredek bércekre
Oda, merre a gleccsernyelv utammá lesz
Föl a magasztos hegyek magasára
Álmaim felföldjére
Mindenek legrangosabb látképénél
Oda, merre a gleccserkarok értem nyúlnak
Legmagasabb hegyek, halljátok hívásom
Felétek tartok
Itt az időm, hogy odaérjek
Túl messze járok, hogy megforduljak
Elérhetetlennek tetsző csúcsok
Égnek emelt torony
Láthatártól láthatárig
Fennsíkokon, a szélnek dőlve
Jéghegyek nyugszanak pillantásomban
Szélrakta síkokon
Jéghegyek nyugszanak pillantásomban
Királyoknak rakott emelvényeken
Végig a nemes lankákon
Köd kúszik az ormok alá
Kanyargó ösvény, meredek bércekre
Oda, merre a gleccsernyelv utammá lesz
Legmagasabb hegyek, halljátok hívásom
Felétek tartok
Itt az időm, hogy odaérjek
Túl messze járok, hogy megforduljak
Túl messze járok, hogy megforduljak
Az északi szél napjain testet ölt a végtelen
A rettegés ismeretlen hűsége ellen
Pogány bölcsességből s pogány hitből
Hatalomtól vak királyságokat alkottunk
A vakmerő szolgák, vak sorsok a trón felé
Hisz a győzelem ódája ült uralmon itt
Győzedelmes lovakon, tág tereken át
Uralom mérgezte az emberelméket a düh korából
A kéz katonái a Nap haragja alatt
Ők vezették a birodalmakat s új hajnalt virrasztottak
Sötétlő királyok
Minden végeken túlról jöttek
Az örök kapui fölött
Impériumok szólítják a világiakat
Az északi szél napjain káprázatok öltenek testet
A rettegés ismeretlen hűsége ellen
Pogány bölcsesség, pogány hit
Alkotják a szelet, hatalomtól vakon
Sötétlő birodalmak
Minden végeken túl
Az örök kapui fölött
Impériumok szólítják a világiakat
Messze a csöndesen túl
Hol az isteneknek többé nincs hatalmuk
A jégkor szabta a tájakat
Hegyhátakra s foltokra
Idejutni megannyi mérföld
S még mennyi mérföld, lopakodva
Egy emléket őrző hely
S a monda még el sem hangzott
A homályra várva
A fények kihunynak legott
Fekete gomolygás a láthatáron
Tovasodródik a nyílt légben
Valaki a domboldalban áll
A feketébe borult eget fürkészi
Egy másik koron mereng
S ettől szíve-lelke épp felragyog, akár a tűz
A tűz
Nézd, ott szállanak a hollók
A viharban köröznek
Rejtőzve az újvilágtól
Hol a lelketlenek világra jönnek
A hegyéről szemléli
Ott áll ő, ki ismeri végzetét
Ő, ki legendákat teremtett
S istenné lett maga is
Messze a csöndön túl
Hol az isteneknek többé nincs hatalmuk
A jég szabta valaha a tájakat
Hegyhátakra s foltokra
Sötétlő kor bölcsességét
Hozta ő elő, hogy regéljen róla
Szellemében a tomboló elvágyódás
Bőszen hordozta önnön végzetét
Gyerünk!
Az árnyakból előtűnvén
A falaktól újból születvén
A feketés mezőkre
Egyenest a sötétlő zuhogókba
Minden lélek feltüzelt
A vérvöröslő ég színében pompázva
A lángok feljebb csapnak
Érezd ma éjjel a vöröslő pillantását
Az embernép átka lett hát sorsunk
Idecsalt minket végnapjainkra
Az időnek falai egyre múllanak
S a fény kora tovahal
A vihar ellenünk verseng
Kínok napjainak ezrei
Mind alkonyba buknak
A végtelenért égnek
Óh, minő kort uralunk
Az ég majd pusztító lángokban áll
A pillanatot várva
A vándorútra, odaátra
Az embernép átka lett hát sorsunk
Idecsalt minket végnapjainkra
Az időnek falai egyre múlnak
S a fény kora tovahal
Nincs hát lényeg, nincs jövő
Nem is tudnád, mit láttam én
Nincs hát lényeg, nincs jövő
Átok ül rajtunk, örökkön örökké
Szálljatok, gyűlölet lelkei
Tárjátok ki szárnyaitok az égen át
A világ végére
Sebesen vágtázva, akár a fény
Minden vesztésre áll
Elmehagyott hangok hívása hallik
Hűen a sötétséghez
Az uralkodó hatalomtól hajtva
Átok ül rajtunk, hogy emberként haljunk
A jég s a homok istenei alatt
Átok ül rajtunk, mindünkön
Eljő a földnek, embernek s égnek bukása
Nincs hát lényeg, nincs jövő
Nem is tudnád, mit láttam én
Nincs lényeg, nincs jövő
Átok ül rajtunk, örökkön örökké
Nincs hát lényeg, nincs jövő
Nem is tudnád, mit láttam én
Nincs lényeg, nincs jövő
Átok ül rajtunk, örökkön örökké
Kelj át a vissza nem térés rengetegén
Öleld a reám váró lángokat
Kelj át a hídon, hol tűz lobog
Örök mélységek a hágó felé
A homály kapuin túl járok
Előtűnve az árnyakból
Kutatva a korok eszmekincse után
A hidakon által
Északra tartó erdei gyalogút
A fellegek egy szüntelen szelet szelnek szét
Hegyek magasodnak itt a párában
Ködfátyol susog rajtuk éjjel-nappal
Fenséges, isteni pajzsai
Szélnek és fénynek
Az árnyba borult ösvényeken túlra zárva
Súlyos egek alatt
Kutatva a korok eszmekincse után
Éld át a lángot, a lelkemen belül
A tűzhidakon által
Átkelnek a hidakon, a rőt folyókhoz
Háborgó lelkek, fej-fej mellett
Átkelnek a hidakon, a pokoli égbe
Ismerik a sötétnek s éjjelnek minden bölcs szavát
Át a vissza nem térés rengetegén
Öleld a reám váró lángokat
Át a hídon, hol tűz lobog
Örök mélységek a hágó felé
Kutatva a korok eszmekincse után
A tűzhidakon által
(instrumentális)
Napvilágok nyílnak reánk
A birodalmakra napok árnya vetül
Sem élőn, sem holtan múlunk el
A lelkek örökkön álmatlanok
Fényektől kopárrá téve
Már réges-rég ég
A végbe indulunk, újra csak kárhozottan
Fagyott lényünk Nap nem gyógyíthatja
A szelek süvítenek
A sötétséget szólítva
Porból kélt napvilágok
A birodalmakra napok árnya vetül
Sem élőn, sem holtan bukunk el
Nyugtuk nem lelő lelkek a mélyben
Oda a tűz
A szagát érezni még
Itt ég az ég
A sötétséget szólítva
Tiszteld az erőt
Régen elföldelten
A végbe indulunk, újra csak kárhozottan
Nem gyógyulunk s nem is érzünk
Egy lélek a hidegben
Itt már nincsenek évszakok
eredeti szerző: Harald Nævdal - © Minden jog fenntartva!